A márkaépítő koldus

Az ünnepek alatt az emberek talán egy kicsit nyitottabbak voltak arra hogy másokon segítsenek, és ennek az egyik legegyszerűbb módja az adakozás.

Ahogy jártam-keltem az utcán, én is találkoztam koldusokkal, mint ahogy az emberek jó része. Bár koldusnak lenni nem egy perspektíva, meg lehet figyelni köztük néhány egészen jól működő, saját “szakmájában” sikeresnek mondható, “márkaépítő” koldust. Talán néhányan szarkasztikusnak találják, vagy azt gondolják, hogy szegény, szerencsétlen kolduson viccelődni micsoda borzalmas dolog. Ezeknek az embereknek két dolgot szeretnék mondani:

1, nem kötelező velem egyetérteni, lehet a “segítséget” pusztán abban kimeríteni, hogy pénzt adunk, ami a következő pillanatban úgyis elfogy, és amivel kb semmit nem oldunk meg, csak segítünk fenntartani egy állapotot.
2, nem célom, hogy gúnyolódjak. Sokkal inkább az a célom, hogy ha látok egy jól működő alapelvet – és a marketingnek, és értékesítésnek határozottan vannak működő alapelvei – annak a gyakorlati alkalmazását megfigyeljem, vajon tényleg működik-e, úgy, ahogy az le van fektetve.

A marketing egyik alapelve a “célpiac” kidolgozása, – ami röviden azokból a személyekből áll, akik valami alapján (pl érdeklődés, kor, nem, igények) egy csoportot alkotnak, valamint “pozicionálás”, ami az, hogy pontosan milyen helyet foglalunk el a vásárló, fogyasztó fejében.

Hogy gondolom ezt egy koldussal kapcsolatban? Nos, a koldusok között is vannak olyanok, akik ezt a “szakmát” jól, és vannak akik rosszul csinálják. A “sikerük” kulcsa, a megfelelő célpiac kiválasztása, a pozicionálás, és természetesen a jó értékesítési szöveg, vagy kommunikáció.

Jellemzően, akik jók ezekben, azok meg is élnek belőle, akik viszont nem – azoknak tényleg csak annyi jön össze hogy ne haljanak éhen. Mindenesetre van köztük olyan, aki semmit sem tesz azzal kapcsolatban hogy ne kelljen koldulnia, és nagyon jó abban, hogy megmagyarázza, hogy “ez az egyetlen lehetősége”. Ezt azért tudom, mert nem eggyel közülük próbáltam beszélgetni, esetleg úgy segíteni, hogy megértessem vele, mit tehet, hogy ne kelljen koldulnia.

Őszintén: nem jártam sikerrel. Egy sem volt köztük olyan, akit bármi más érdekelt volna, mint hogy adjak pénzt. Volt köztük olyan, aki annyira jól “eladta” nekem, hogy miért nem tehet semmit, hogy már ezzel a meggyőzési képességével pénzt kereshetne. Azt gondolom, ahhoz hogy tényleg segíthessünk rajtuk az önbecsülést kell helyreállítani, ill azt hogy miért gondolja magáról azt, hogy semmi másra nem képes, csak koldulni – ami szerintem egyszerűen egy ember esetében nem igaz.

Vannak egyébként nagyon egyedi koldusok is, annak ellenére hogy a legtöbben azt kommunikálják különböző módokon, hogy ők mennyire szerencsétlenek.

Az egyik ilyen koldus először már legalább egy évtizede hívta fel magára a figyelmem. Budapest különböző pontjain (mindig frekventált, forgalmas, és nem szegény helyeken) bukkant fel, és mindig ugyanabban az öltözékben, pozícióban, ugyanúgy. Még azt is megkockáztatom, hogy már nem is ugyanarról a személyről van szó, csak az eredeti olyan image-t alakított ki, hogy valaki már átvette a helyét.

A “hölgy”,  - azért teszem idézőjelbe, mert nem lehet 100%-ban meghatározni a nemét, csak inkább következtetni – egy kabátban, és kendőben van mindig (télen, nyáron), és egy különleges pozíciót választott a kolduláshoz. Térdelő állásban kezdi, majd négykézláb rákuporodik a hátsó sarkaira. A keze imádkozik, de nem összekulcsolt kézzel, hanem az ujjait, és ujjhegyeit összetéve, az égnek felfelé, mint ahogy a katolikusok. (A reformátusoknál az összekulcsolt kéz megfelelő). Nem szól semmit, de a pozíciója, az alázat, az öltözék, valamint a mellette lévő tányérszerű edény elég egyértelmű.

Tökéletes a “kommunikációja” mindenféle kommunikációs szakember segítsége nélkül. Egyértelműen azt mondja:
“könyörgöm, adjatok néhány forintot”.
Jó a pozicionálása, – ő a keresztényi könyörületre épít, azaz megvan hogy kik a “célpiaca”. Ehhez kapcsolódóan megfelelő a testhelyzet (térdeplő, könyörgő állás, alázatos, bűnbánó arc, imádkozó kéz), aminek évszázados hagyománya van, hiszen régen is hasonlóan koldultak.

Azok az emberek, akik keresztények (különösen katolikusok) és vallják, hogy a keresztényi könyörület fontos, és ez ilyenkor, ünnepekkor még inkább fontosnak számít, tökéletes “célpiac”.

A sikerére csak következtetni tudok. Egyrészt az egységes “arculat”,  - ami mindig ugyanaz (a ruha a külső, a viselkedés, a kéregetés módja) – másrészt, hogy évek óta ezzel az arculattal, ennek elemeit használva koldul valaki. Az átlag megfigyelő számára ugyanis nem biztos hogy feltűnt, de az illető nem idős. Bár próbál úgy mozogni, és viselkedni, mint egy idős, nehezen mozgó ember, azonban ha egy kicsit jobban megnézi valaki, látszódott, hogy relatív könnyen vált testhelyzetet, egyszerű akár hosszú időn keresztül is térdepelnie, és a mozgásában is van valami fiatalos. Tehát vagy “megfiatalodott” az évtized alatt, vagy más generáció, ill személy vette át a “sikeres vállalkozást”.

S hogy miért írtam mindezt le? Egyrészt, mert tanulságos – mindent lehet jól, és rosszul csinálni – másrészt mert azt gondolom van értelme az embereknek segíteni, de a segítségnek az adományozáson túl nagyon sok formája létezik. És így az ünnepek után, az új év kezdetén jó, ha ezt nem felejtjük el.

0